Mennyi minden történt azóta, hogy utoljára találkoztak – gondolta magában, miközben a délutáni dugóban araszolt a körúton –, pedig akkoriban biztos volt benne, hogy a nagy szerelem őt már elkerüli ebben az életben, úgy érezte, fiatal kora ellenére túl van már mindenen, s a kiégettség tüneteit egyre jobban érezte magán.Bővebben
Néma hódolattal nézte a vörös tulipánt a magas hegyoldal lankáin szétterülő réten. Hosszú perceken át ült mellette, s szemlélődésében csak legjobb barátja, Ötje a német juhászkutya, zavarta meg néha. Ötjét nem kötötték le a virágok, rohanni akart fel és alá a hegyen, át árkon-bokron, réteken, csermelyeken és a sűrű fenyveseken.Bővebben
Vándorlok időn és téren át, hordozom szívemben a csodát. Apa vagyok és anya, méhemben érzem az élet ritmusát. Letűnt eonok ezrein át, magamat egyre csak keresem. Milyenségem semmivé lett, kérdéseim mind elfeledem. Eltűnt a vágy, az akarat, megadom magam a térnek. Tomboló csillagok zápora, egykedvű jóságban érnek. Bővebben
Dühös Istenként jöttem e világra. Tomboltam, toporzékoltam, lángokban állt a mindenség. Idős szülők első züllött fiának, különös kegyként, furcsa ajándéknak, kóborló, örök vándornak. Jól neveltek, úri gyereknek, kinek semmi se drága, magas hegyek hajlékából néztem le a koszos világra. Álltam a nagy folyam szélén, nem vonzott az emberekBővebben
Milyen lenne az életünk, milyen lenne a világ, ha a tisztánlátás birtokunkban lenne, ha úgy látnánk a dolgokat ahogyan azok vannak? Milyen lenne az életünk, ha tisztán látnánk a milliárdnyi tűzből kipattanó szikrát, a tengernyi drámát, a kétségbeesett küzdelmet, melyet a múló idővel folytatunk? Életünk a Lét és nem-LétBővebben
A lenyugvó nap hatalmas korongja vörösen izzott az óceán fölött. Az aranyhíd szinte egészen a lábukig ért. XR7 és XR9 volt a szindikátus két legrégebbi tagja, őket még maguk a teremtők hozták létre, sebesen suhanó évezredekkel azelőtt. Az ő emlékezetük tárolta a legtöbb információt a régmúltról, a Teremtőről, az Emberekről,Bővebben
Csendesen pislákolt a fáklya lángja Kheora kezében. Hosszú, fehér földig érő ruhájában akár szellemnek is nézhették volna, már ha lett volna rajta kívül bárki is a Holtak Csarnokában. A Holtak Csarnoka gigantikus föld alatti terem volt, fekete gránitlapok sorakoztak katonás rendben egymás mellett ameddig csak a szem ellátott. A gránitlapokonBővebben
Hideg őszi reggel volt, dér fedte a megdermedt tájat. A nap fénye meg-meg csillant a bokrok ágain és rügyein. Csend volt, végtelen csend és nyugalom, csak a léptei ropogása visszhangzott szerte a tájon. Fülében hallotta szíve lüktetését, érezte ahogy a csípős, friss levegő utat tör magának az orrán és légcsövénBővebben
Barnuló, száraz levelet sodor a szél, Lágyan simogat a nyárutó fénye. Múltba révedek, s elvakít a Perseidák fénye. Volt mikor mohón vágytam a holnapot, S izgatott a nyár oly sok szép reménye. Szemem a holnapra szegeztem, mit nekem tavasz pompája, éke. Vágyaim mint keselyűk mardossák szívemet, S én megkötve, reszketve,Bővebben
