Travelminit.hu - Erdély szállás

Arahne

posted in: Világ világossága | 0
RSS
Facebook
Google+
https://www.neo-aeon.hu/arahne/
Twitter
Instagram

Réges-régen, egy távoli azúrkék bolygón, magasan a felhők felett, hol örökké ragyogott a nap és a csillagok, élt egy egy meseszép istennő, tökéletes szépségének nem volt párja sehol az univerzumban. Arahnénak hívták, mert gyémánt cseppből született, apja a ragyogó nap volt, anyja a végtelen ég.

Születése után, mikor először feleszmélt, nem látott mást, csak a körülötte kavargó tejföl szerű fellegeket és sűrű fehér fényt, mely mindent körbevett és átjárt.

Tudatában volt szépségének, de nem tudta magát semmiben se megcsodálni, ezért üveg palotát álmodott magának, s amint elképzelte, egyszerre ott is termett a palotája, színaranyból, gyémántból, üvegből és tükörből, magasan a fellegek felett. Lábai alatt a bolygó azúrkéken örvénylett, fölötte mindent beborított az ég végtelen kéksége. Apró csillagok pislákoltak a távolban, míg a horizont felől beragyogta a palotát a nap a maga aranysárga fényével.

Örömében táncra perdült, hangosan kacagva. Végtelen öröm és boldogság járta át minden porcikáját, szertartás és szentség volt minden mozdulata és sóhaja. Köldöke alatt lüktetett az élet, a teremtő erő, mely gondolatait kézzelfoghatóvá tette, vágyait formába öntötte.

Földöntúli örömben teltek a napjai az örökkévalóságban, minden álma, minden vágya azonnal teljesült, amint figyelmét imaginációja tárgyára irányította. Igaz, sok vágya nem volt, hiszen olyan intenzíven tapasztalta a teremtés energiáit, hogy nem volt szüksége se élelemre, se italra, se lelki vagy testi társra.

ArahneGyönyörködött az univerzumban, s a világegyetem is gyönyörködött őbenne. Élvezte a teremtés minden mozzanatát és pillanatát. Táncolt és énekelt, s a palota minden szeglete az ő szépségét és tökéletességét tükrözte vissza. Formát adott az fénynek, majd hagyta újra fénnyé válni az alakzatokat. Ő maga is inkább szépséges formájú fehér köd volt csupán, kavargó, örvénylő energia, mintsem szilárd és kézzelfogható hús-vér istenség.

A távolban az övéihez hasonló paloták lebegtek magasan a felhők fölött, ott laktak húgai és nénjei. Időnként összegyűltek egymásnál, s egymást kezét fogva, körben álltak, úgy táncoltak és énekelték mennyei dallamaikat. Dicsőítették egymás szépségét és tökéletességét, áldották a napot és az eget, amiért létrehozta őket forró szelekből és jeges ürességből.

Néha annyira meghatódtak, hogy könnycseppeket hullajtottak, melyek apró gyémántokká váltak, úgy hullottak alá a végtelen mélységekbe.

Ritkán megtörtént az is, hogy egyik testvérük palotája eltűnt a szemük elől, s akkor tudták, hogy testvérüket örökre elveszítették, s nem látják többet se őt, se a csodás palotát. Csodás látvány volt az efféle távozás, a kristálypalota mintha megdermedt volna egy pillanatra, majd kristály szerűvé vált és ezer apró gyémánt szilánkra törve alá hullt a mélységbe. Ezt az esőt mindig csodás színjáték kísérte, száz színben tündökölt az ég és alant a mélység. Időnként még szivárványt is láttak, mely átölelte az egész planétát.

Egyszer, mikor az egyik nénjénél összegyűltek, különös látvány fogadta Arahnét. A nénjének palotájának közepén volt egy feneketlen kút. Vize mint a tükör, oly sima volt, de színe mint az éj sötétje. Körbe állták, egymást kézen fogva, úgy néztek a kút feneketlen mélységébe. Nem látták magukat a víz tükrében, mely mintha saját életet élt volna, hol teljesen kisimult, hol pedig örvénylett és kavargott.

Amikor végre teljesen megnyugodott a víz és kitisztult, olyan látvány tárult eléjük amilyet azelőtt még sohasem láttak. Négylábú és kétlábú lények űzték, hajtották egymást, egymást életére törve igyekeztek a sajátjukat meghosszabbítani.

El is nevezték a kutat a Szenvedés Kútjának, mert olyan mértékű fájdalom jött át a kúton keresztül, hogy azt a nővérek alig tudták elviselni.

Arahne hazament. Táncolni próbált, boldogan és önfeledten ahogyan azt korábban tette, de szívében megjelent a félelem, a félelem a fájdalomtól. Nem tudta már úgy élvezni mesebeli palotáját mint azelőtt. Tudatában egyre gyakrabban jelentek meg a szenvedéssel és fájdalommal teli képsorok, melyeket a kútban látott.

Kiállt a palota egyik erkélyére, szemeit a végtelen mély égre szegezte és sírt, egyre csak sírt, könnycseppjei gyémánttá váltak, úgy hullottak alá a mélységekbe.

Volt amikor a kútból valaki a nevén szólította, s olyankor ott termett, s nézte a szenvedőt, minden szeretetével és együttérzésével. S ez az odaadó figyelem és gondoskodás volt amikor meghozta gyümölcsét, a bajba jutott megmenekült üldözői elől, s a szenvedőnek enyhültek fájdalmai.

Emberek – a nővérei így nevezték ezeket a különös lényeket, akik oly zord körülmények között éltek és oly bátran néztek szembe még a legnagyobb fájdalmaikkal is. Életük oly rövid volt mint a tűzből kipattanó szikráé, s oly sok szenvedéssel teli, hogy Arahne nem tudta mire vélni, mi bűnt követhettek el, hogy ez lett osztályrészük.

Arahne mindenesetre élvezte, hogy segíthet nekik. Volt aki az ő titkos jelét tartalmazó amulettjét hordta, s voltak akik nevén szólították, úgy kértek tőle segítséget.

Egyszer egy vajúdó nő hívta őt, amulettjét markába zárva szorítva. Szénában és mindenféle rongyokon feküdve üvöltött, pokoli fájdalmat élt át a tolófájások közepette. Az odú szerű szobában csak egy halvány kis mécses pislákolt.

A nő egyedül volt. Egyedül volt fájdalmával és félelmeivel. Arahne volt minden mentsvára. S Arahne megsajnálta őt. Átvette minden fájdalmát, félelmét és szenvedését.

A fájdalomba beleremegett, fénylő teste megfakult, megmerevedett. Olyanná vált mint egy gyönyörű kristály, kőbe zárt fény.

Látta, ahogy a vajúdó anya méhéből új élet sarjad, ahogy az anya magához öleli a véres kisdedet.

Ekkor csodás kristály testén milliónyi repedés szaladt szerte széjjel, s ezer apró darabra szakadt. Követte őt csodálatos palotája is, s milliónyi apró gyémántként hullottak alá felhőkön és örvénylő gázmezőkön át, maguk mögött hagyták a szférákat és távoli dimenziókat.

A Földön csendes eső szitált. A nő, karjában a kisdeddel, kilépett a kunyhóból és hagyta, hogy az eső cseppjei lemossák arcáról a múlt emlékeit, s gyermekéről a vért, mely még mindig rajta volt.

Markában még mindig Arahne amulettjét tartotta, mely arany foglalatban egy apró de annál értékesebb kristályból állt, s ahol a kő és a fém érintkezett, ősi jelekkel Arahne neve állt. Hálával nézett az amulettre, mely már oly sokszor megmentette őt.

Azt mondják, a határtalan szépségű Arahne kővé vált az emberek mérhetetlen fájdalmától. Így vált ő kőbe zárt fénnyé, s aki a követ hordja, mely Arahne szívét, s szeretetét fogva tartja, bizton számíthat a szépséges és jóságos istennő támogatására.

 Arahne gyémánt eső

RSS
Facebook
Google+
https://www.neo-aeon.hu/arahne/
Twitter
Instagram